Vannak barátaim.

Némelyikük közelebb áll hozzám, mások távolabb, de ez is, mint oly sok más dolog, csak megközelítés kérdése. Mi a barátság? Hetente közösen lerészegedni? Állandóan együtt bulizni? Röhögni a másikon, miközben az hülyeségeket csinál? Vagy épp fordítva? Segíteni a másiknak, amikor szüksége van rá? Ott lenni, amikor támogatásra vár? Ismerni a jó és rossz tulajdonságait, és egyengetni a helyes út felé? Nyilván ezek a kritériumok nem zárják ki egymást. Lehet egy törödő jóbaráttal is lerészegedni, és ismerheti a jó és rossz tulajdonságaimat az is, akivel bulizni járok.

Igazából mindig is két kategóriába soroltam az embereket körülöttem. Vannak barátok, és vannak haverok. Úgy vélem, haverból sok van. De barátból kevés. Most ez nagyon közhelyesen hangozhat, nyilván sokan lelőtték már ezt a klisét, én magam sem szeretem, persze ez attól még nem vesz el az igazságtartalmából. Valójában a már említett nyári történtek után jöttem rá, hogy szükségem van barátokra. Azelőtt nem ismertem el a tényt, hogy vannak. Havernak tekintettem szinte mindenkit, jobb volt nekem úgy, hogy nem kellett senkire sem hallgatnom, a magam ura voltam. Mert ugye a barátok valamilyen szinten megkötik az ember kezét. Tanácsokkal látnak el, lebeszélnek a rossz döntésekről. Régebben ezzel nem kellett törődnöm.

Azonban rájöttem, hogy szükségem van bizonyos határokra. Minden embernek szüksége van. De ez csak egy tulajdonsága egy barátnak. Ha valami baj van, ott van, és segít. Lehet rá számítani. Szerencsére vannak ilyen emberek a környezetemben. Igazából túl vagyok azon a tényen, hogy ezt elfogadjam, és beismerjem. Csak azt nem tudom, megérdemlem-e.

Nem térek ki minden barátomra egyesével. De néhanyat megemlítek. Az egyik, a legrégebbi, akivel nem beszélek sokat, de ő ismer az egyik legjobban. Egy másik, aki hasonlóképpen jól ismer, mindenáron bizonygatni akarja, hogy mi ketten vagyunk a legjobb barátok. Ezzel persze semmi baj sincs, jó érzés, ha valaki a legjobb barátjának tart. De én ilyen kijelentéseket nem teszek. A keveseket, akiket barátoknak nevezek, már nem kategorizálom. Egy harmadik, akivel jókat lehet bulizni, de megérti a helyzetemet, és tényleg kész segíteni. Egy negyedik, aki nagyon segítőkész, de ugyanakkor a saját problémáit előtérbe helyezi, nem tudatosan, de így van. És még egy, akivel lehet, hogy nem olyan szoros a kapcsolatunk, bár én egy ideig úgy gondoltam, az lehet, de ez nem csak rajtam múlt. Mindenesetre mindegyikőjükkel meg tudom osztani a gondjaimat, mert meghallgatnak, és ha tudnak, segítenek.

A haverokra nem szentelek külön részletezéseket, elég annyi, hogy annak tekintek volt osztálytársakat, jelenlegi szaktársakat, közelebbi ismeretségi kör tagjait, stb. Velük már csak felszínesebb a kapcsolat, nyilván, mert sem ők, sem én nem igyekszem, hogy ezen változtassunk. De ki tudja, lehet, egy nap belőlük kerül ki az egyik legjobb barátom.

Egy biztos, rajtuk keresztül látom magam, és ez segít, hogy jobb ember legyek. De ez még nagyon messze van. Sokat kell fejlődnöm. Mert jelenleg közelebb érzem magam a rossz ember kategóriához, mint az ellenkezőjéhez.

Szarkazmussal, O'neil.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.