Írtam már a nyaramról.

De volt előzménye is. Márciusban ünnepeltem a 18-ik születésnapomat. Ez egy jeles alkalom, legalábbis sokak annak tartják. Meg kell hagyni, még én is azt mondom rá, hogy különleges nap volt az életemben. Barátokkal voltam, ami nagy előny, jól meg is ünnepeltük (természetesen a megfelelő alkohol mennyiség is elfogyasztásra került). Érdekes este volt, de ezt most hagyjuk. Amit fontosnak tartok kiemelni, hogy akkor éltem életem legrosszabb szakaszát. Annál lejjebb még sosem voltam, az úgynevezett lejtőn. Szerencsére kimásztam a gödörből, és az az este után tisztábban láttam a dolgokat. Aki ott volt velem, vagy aki közelről ismer, tudja miről beszélek, máskülönben mindenki elégedjen meg ennyivel.

Szóval akkor elindultam felfelé, nem jutottam magasra, de nem is süllyedtem tovább. Pár hónap eltelt, és ekkor jött ugyebár a nyár. Megismerkedtem a lánnyal, akiről írtam, közben nyári munkát is végeztem, így hamar eltelt a nyár, peregtek az események, végül ugyanott voltam, mint előtte. Sehol.

Természetesen nem sajnáltatni akarom magam, ami mondani akarok, hogy bármennyire is fájó emlék, nem törölném ki az életemből. Kellemes rá visszagondolnom, mert emlékeztet rá, hogy élek. Enélkül kevesebb lennék, és (bár én nem szeretem ezt a szót) reményt ad, hogy nem vagyok teljesen elveszve. Legalább tudom, hogy nem üres az életem, hogy nem értelmetlenül tengetem napjaim.

Mindebből csak azt akarom kihozni, hogy elégtétellel tölt el a tudat, hogy ilyen dolgok is történnek velem. Több apró, jelentéktelennek tűnő dolgok, akár egy zeneszám is felidézi bennem ezeket az emlékeket, és fájó örömmel gondolok vissza rájuk.

Szarkazmussal, O'neil.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.