Második szemeszteremet kezdem hamarosan.

Ezzel gondolom egyértelművé vált, hogy egyetemista vagyok. Azért kezdem ezzel, mert nagy változást hozott az életembe. Más az egyetemista élet, mint a gimnazista. Sokkal szabadabb minden. Ha épp nincs órám, fogom magam és bemegyek a városba, vagy elmegyünk sörözni, akár még alhatok is. Nem kell minden napra tanulni, az állandó felelés rémével fenyegető tanárok zsarnokoskodását tűrni. Nem, mintha bármi rossz szót is mondhatnék a gimnáziumi tanáraimra. Persze ennek a rendszernek is megvannak a hátulütői. A vizsgaidőszak már nem annyira kellemes, akkor egy egész félévi anyagot kell átrágni. De túl lehet élni.

De nem erről akartam írni. A lényeg, hogy megváltozott körülöttem sokminden. Nem mondom, hogy én változtam, mert senki sem változik. Fejlődik, alkalmazkodik, de nem változik.

Nagy várakozással vártam a szeptembert. Hogy elkezdődjön oktatásom egy újabb szakasza. De az igazi indok az volt, hogy a változást akartam. Új környezet kellett, új emberek, új tapasztalatok. Persze elsőre furcsa volt. A forgatag, a rendezetlenség, könnyen elveszettnek érezheti magát az ember. Ahogy én is így voltam pár napig. De aztán belejöttem. És bejött, amire számítottam. Megismertem új embereket, egy új arcomat mutattam az új környezetben, és nem bántam meg. Mondhatják rám, hogy kétszínű vagyok. De ezt cáfolnom kell. Én nem csak kétszínű vagyok. Sokkal több színű. És nem szégyenlem magam miatta. Ahhoz, hogy sikeres legyek, ha valamit el akarok érni az életemben, tudnom kell szerepet játszani.

Long story short, fordulóponthoz ért az életem. Keményebb lettem (lelkileg), hidegebb, bunkóbb, stb... Valószínű, hogy csak szimplán kiengedtem magamból. Régebben is bennem volt minden, de most már volt bátorságom mindezt felvállalni. Már nem érdekel az emberek véleménye.

Minderre szükségem volt. Felhasználtam ezeket, hogy felhúzzak magam körül egy falat, aminek segítségével sikerült senkit sem közel engednem magamhoz. És nem is akarok. Pontosabban félek tőle, hogy mi lenne, ha ezt megtenném. Ha valamely komolyabb téma merül fel bizonyos beszélgetések közben, bizonyos emberekkel, (akiket akár nevezhetünk barátoknak is, bár ezt a témát kifejtem majd később) akkor általában próbálom valami frappáns sziporkával elütni a témát, elterelni a beszélgetést más irányba. Hogy miért teszem ezt? Nem engedek senkit közel magamhoz, és nem bízok meg senkiben, mert félek, hogy csalódnom kell.

Szörnyű nyaram volt. Életemben először megtalált a "szerelem". Azért írom idészőjelbe, mert nem vagyok biztos benne, hogy tényleg létezik. De ennek, és még oly sok másnak, külön bejegyzést fogok szentelni. Amit mondani akarok, hogy találtam egy lányt, aki iránt elkezdtem érezni vmit. Nem tudom pontosan, mi volt az, de talán a szeretet szóval lehetne a legjobban jellemezni. Tudni kell rólam, hogy nagyon kriminális vagyok. Egy adottságomnak köszönhetően (a sok közül), képes vagyok minden apróságot nagyon hamar észrevenni. De ez sajnos negatív hatással is bír. Nagyon nehezen találok olyan lányt, akiben ne találnék valami hibát. Nem megyek bele a részletekbe, de egy kis apróság is zavarni tud.

De a nyáron találtam olyan valakit, akire nem mondom, hogy tökéletes volt, valószínű tudtam volna találni benne is valami hibát, de először életemben, nem foglalkoztam vele. Nem kerestem semmit, ami el tudott volna tántorítani. A lány gyönyörű volt. (Persze ez nézőpont kérdése, de nem állok neki leírni, hogy nézett ki.) Ami viszon még fontosabb, hogy kedves volt velem, megértő, aranyos, és kimondom, elolvadtam tőle... Látszólag ő is hajlandó lett volna velem valami komolyabbra.

Aztán egy sor brazil szappanoperába illő színjáték után ott ért el a tőr, ahol a legjobban fáj. Összetörtem. Még ma sem épültem fel belőle teljesen. De nem hibáztatom őt. És mást se. Elfogadtam, hogy nem engem választott, de örökké szeretni fogom. (Feltéve, ha létezik ez az érzés...)

Hogy miért írtam le mindezt? Mert emiatt vagyok az, aki ma. Ezért vártam az egyetem kezdődését. Tiszta lappal, sebeimet nyalogatva, de a külvilág felé mást mutatva egy új szakaszt akartam kezdeni az életemben. Ezért húztam fel a falat, ezért félek leengedni.

A legnagyobb baj, hogy attól félek a legjobban, ami után a legjobban vágyok. A szeretetre. Nem tudom, mikor leszek képes valaha is közel engedni magamhoz bárkit is, megmutatni magam neki, kinyílni teljesen. Lehet, soha. Félek tőle. Félek, hogy megint összetörnek. És én nem akarok többet szenvedni.

De ez az állapot sem jó, amiben most vagyok. Kétségbeesetten vágyom a törődésre, arra, hogy legyen kihez odabújnom, aki átölel, aki itt van velem, ha szükségem van rá, aki megért és támogat, egyszóval, aki szeret. És ami még fontosabb, akit én is szeretek. Tudom, önző hozzáállás, de a későbbiekben látni lehet majd, hogy nem áll tőlem távol az efféle magatartás.

Töredelmesen vallom, hogy minden tőlem függ, körülöttem forog a világ, és hogy egy idézettel éljek, "én szartam a spanyol viaszt". Persze ez mind nem igaz, és közel sem áll a valósághoz, de mi emberek könnyűszerrel hisszük azt, hogy a kezünkben van az irányítás, és ezáltal hatalmunk is van. Ez korántsem van így, de erről majd később.

Az egoizmusommal és nárcizmusommal nem tudok mit kezdeni, de nem is fogok, mivel csak ez maradt nekem. Ha ezt is eldobom magamtól, semmim se marad, elveszek.

Szarkazmussal, O'neil.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.